Meglepő, hogy az ember mennyi mindent megtud a diákjairól. Olykor a legfurábbnak tűnő helyzetekben. Például akkor, amikor megkérik, hogy felügyeljen két osztályra, amíg megjön a tánctanár. Semmi para. Napsütés: check. Kellemes hőmérséklet: check. Kabát: nyet!
Így álltam és járkáltam én a játszótéren, körülöttem, vagy épppen a messzi távolban a két osztály tagjainak sziluettjei. A közelemben lévők között feltűnt kedvenc dulifulim. Azt hiszem az elnevezés találó, mivel hősnőnk szeret sokszor feltűnően hangosan, duzzogást színlelve lereagálni különböző helyzeteket. Bármivel kapcsolatban. Ki érti ezt? Én biztosan nem, mert hiába vagyok (leszek) doktor, mégsem értek jobban a női lélekhez, mint bárki más. 🙂
Szóval, szigorúan betartva a három lépés távolságot (“nem bratyizunk a diákkal, akármi is van, mert a végén még félreérti a helyzetet és aztán a [ráérő, a gyerekeivel sokszor egyáltalán nem törődő, ellenben jogilag túlképzett] szülő feljelent akármiért is”), majd beszélgetést kezdeményeztem az ellenkező nem képviselőjével, csak hogy szociális kompetenciáimat fejlesszem. Értsd: hogy “csajozzak!” 😀
(Mondhatnám ezt is, de ez kicsit kései lenne az én esetemben, a lánynál pedig talán túl korai. Micsoda ósdi konzervatív szemléletű alak vagyok én, kérem! 🙂 ).
Szóval, a hagyományos népi bölcsességet szem előtt tartva (értsd: A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út.) (Kérem, hát tehetünk mi róla, hogy az evolúció a férfiakban kifejlesztette a jól elkészített és ízletes ételek és azok készítője iránti nagyrabecsülés képességét? 🙂 ), valamint tekintettel arra, hogy a lány szívesen süt és főz, beszélgetésünket is itt kezdtük. Majd a tőlünk távolabb egy csoportban ülő menő csajok csoportjával szemezve elvonultunk egy csendesebb helyre…a hintákhoz. Mert itt születnek a magasröptű eszmefuttatások, kedves Olvasóm!
Ahogy folyt beszélgetésünknek folyamatos teniszjátszmája, amely során az egyik oldal mindig feldobta a labdát (értsd: a kérdést), míg a másik fél lecsapta azt (magyarán válaszolt rá), egyszer csak elérkeztünk a nagy kérdéshez: hogyan látom magamat? Milyenek az osztálytársaim velem szemben? És milyennek látom a mellettem hintázó, amúgy nem éppen sármos, de legalább csöppet sem vicces tanárt, aki mindenféle hülyeséggel traktál? Ilyen és ehhez hasonló témákról folyt a mi kis társalgásunk, amikor is a hirtelen felindulásból összeverődött osztálytársak hím tagjai, akik mintegy megirigyelvén sikeremet a csoport ezen lány tagjánál elkezdték skandálni a már jól ismert rigmust: Két szerelmes pár, mindig együtt jár.
Ezt fel sem vettem, mert ettől már jóval nagyobb aljasságokkal is vádoltak meg életem során (lsd. két világháború kirobbantása, brókerbotrány, olajszőkítés, stb. 😉 ), így leráztam magamról a megalapozatlan vád verbális esőcseppjeit, akár egy rutinos kutya a frissítő záport. Ellenben az inzultus hatására erős késztetést éreztem magamban, hogy némely “úriembert” úgy illessek lábbal, mint a gyakorlott erdőkerülő a mérgező gombát.
(Sajnos nem tettem meg, pedig biztosan jót tett volna a lelki békémnek. Na mindegy. Lesz még nap. 🙂 )
És hogy mi a tanulság? Amikor egy lány tanítványod, akivel laza másfél órát beszélgetsz a játszótéren mindenről, ami őt érdekli, (miközben más osztálytársak éppen könnyelműen fejes ugranak a játszótér mellett folyó patakba, amiben alig van víz 🙂 ), majd amikor visszaadod neki a telefonját (mert mi minden értékeset begyűjtünk a nap elején, nehogy lába kelljen 🙂 ) és azt mondja neked, hogy “Köszönöm, hogy beszélgethettem magával.” az egy olyan érzés, mint amikor az általad nevelt fán végre beérik a gyümölcs. (Bocs, jobb hasonlat nem jutott az eszembe. Legközelebb majd jobban igyekszem. 🙂 )
U.I.: Mire én annyit válaszoltam neki: “Szívesen. Ez ingyen van. A pszichológus viszont drága.” (Ezúton is elnézést kérek minden lélekdoktortól a megjegyzésemért.)
Like this:
Like Loading...