Lám, miket talál az ember a neten?

 Kedves Olvasóm!

Épp a napokban történt velem, hogy miközben a neten böngésztem, (már magam sem tudom miután kutatva) egyszer csak figyelmes lettem az alábbi linkre:

http://egriugyek.hu/eger-ugye/ujabb-diplomasok-kerultek-ki-az-egri-foiskolarol-iden-mar-a-legjobb-oktatokat-is-dijazzak

A hír önmagában nem egy nagy durranás. Minden évben frissen végzettek százait bocsátja útjára az intézmény a való világba, vagy a nagybetűs ÉLETBE vezető úton. (Később ezen emberek sikeresen megszerzik a nyelvvizsgájukat is, s így már valóban diplomásokká válnak.)

Az érdekesség inkább az, hogy bár a nevem szerepel a kitüntetettek között (publikációs díjat kaptam személyesen a rektorhelyettes úrtól; hoppá, vigyázztam!), sajnálatos módon a csütörtöki napra időzített interjún (igen, még tisztán emlékszem, hogy akkor lett volna) nem tudtam részt venni, pedig ez biztosan megdobta volna a tévés karrieremet, illetve nagy hírnevet csinált volna. De hát, so ist das Leben!

És hogy miért nem tudtam elmenni az interjúra? Nos, azért mert mint minden embernek, nekem is van főnököm. Pontosabban főnöknőm. És mivel nem tudták megoldani az iskolai helyettesítésemet (hiába, nélkülözhetetlen vagyok :-D), így nem mondhattam semmi unalmasat Eger város lakóinak, amivel elősegíthettem volna biztos elalvásukat a tévé képernyők előtt. Talán majd máskor. 😉

Boldog születésnapot, EKE! :-)

Kedves Olvasóm!

“Igen, ezt is megéltük! Több évtizedes várakozás, szervezés, átalvatlan éjszakázás, folyosói lobbizás és izgatott tövig történő körömrágás után végre újra itt vagyunk!”

Nagyjából így tudom summázni annak a csütörtök délutáni laza másfél-két órás csodálatosan megkomponált, zenével és énekléssel, megindító beszédekkel és rengeteg prominens résztvevővel átszőtt ünnepi műsort, illetve annak mondanivalóját. A sok szép emlék, kellemes múltidézés és a jelen izgalma csodálatosan eltöltötte mindannyiunkat. Még azokat is, akiket mindez kevésbé érintett meg.

Például, a tőlem balra ülő Almafiút és Almalányt bizonyára jobban foglalkoztatta az, hogy mennyire menők és milyen szuper az Almafonjuk, mint az Ideiglenes Intézményvezető értékelőbeszéde. So it goes.

A műsor után “rövid technikai szünet” következett, értsd: két órás előkészület a hét órakor kezdődő fogadásra (az internetes program szerint ennek ötkor kellett volna bekövetkeznie, de hát so ist das Leben.)

A helyszínen felkínált borokra igazán nem lehetett panasz: mind egri pincéből került napvilágra, hogy megmutassa a ragyogó esti fényben megcsillanó szépséges fehér vagy vörös tengerként hullámzó kincsét a négy városból odasereglők népes hadának. Csak hát hűtés nem igen akadt, mivel egyenesen az asztal alól vagy máshonnan kerültek elő a drága száraz nedűk. 😦 Biztos eddig tartott a pincehideg. 

Az est fénypontja számomra mégis az a jelent volt, amikor egy engem évtizedekkel (csak 10 éve tanulok a főiskolán, pardon, egyetemen) ezelőtt tanító tanárommal beszédbe elegyedtem egy másik engem szintén tanított tanárnő jelenlétében, majd a nevem bemondása után tanár úr közölte velem, hogy ilyen nevű tanítványa soha nem is volt. Mint ahogyan az alapképzésem kezdete is igen messze volt. Na mindegy. Azóta már tegeződünk. 🙂

Summa summarum, a hadmozdulatban résztvevők mind egytől-egyig “megcselekedték amit megkövetelt a haza”, és ebben a tudatban mindannyian boldogan megnyugodtak. Mi jelenlévők pedig velük együtt nyugodtunk meg ebben a tudatban és ünnepeltük velük együtt azt a tényt, hogy főiskolánk szintet lépett, és immáron bármikor cikizhetik az intézmény rövidített nevét, az EKE-t.

Boldog születésnapot, EKE! 🙂

PC_20160710_165912[1]
Mert mi olyan fontosak vagyunk, hogy egyenesen a minisztréiumból rendelünk szónokat! 🙂