Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy vajon tényleg kell-e mindenkinek idegennyelveket tanulni?

Sokszor azt tapasztalom, hogy nem kevés ember, aki éveket öl az idegennyelv tanulásba (ők azok, akik szó szerint elvesztegetik az idejüket, mivel számukra az egész folyamat gyakorlatilag nem más, mint kínszenvedés) amikor nem jut el a siker csúcsára (de még csak a domb tetejére sem), siránkozik az eredménytelenségén és így panaszkodik:

“Nem volt jó a tanár.”, “Nem jól tanítottak minket.”, “Semmi értelmeset/hasznosat nem tanultunk az órán.”, stb. stb. stb.

Őszintén szólva, megértem ezeket az embereket. Tényleg. Teljesen. Számukra amit tanultak az órán (már ha tanultak egyáltalán, mert tisztelet a kivételnek, sokuk csak testileg van jelen társai között, lelkileg valamelyik másik létsíkon tartózkodik) az teljesen felesleges és értelmetlen. Gondolja ő. Hány ilyen embert ismerünk, aki nem tanult meg egy idegen nyelven, mert abszolút nem érdekelte a dolog ÉS mert nem fektetett bele kellő mennyiségű ÉS minőségű energiát? Nyugodt szívvel mondhatom ki ezekkel az emberekkel közösen: TELJESEN FÖLÖSLEGESEN VETTETEK RÉSZT A NYELVÓRÁKON! Tényleg.

Persze az oktatási törvény vonatkozó paragrafusa (lásd pl. itthttp://www.mszoe.hu/index.php?oldal=alap.php&id=157) világosan kijelenti, hogy 16 ÉVES KORIG TANKÖTELES A GYERMEK. Tudjuk jól. Most inkább azon kellene elgondolkodnunk, hogy ha általános, illetve középiskolai évei alatt a kommunikatív nyelvtudás minimumát sem volt képes összeszedni az illető (nem, itt most nem arra gondolok, hogy képes kérni egy pohár vizet és hosszú szünet), akkor minek koptatta addig a nyelvórákban a padot? Nem egy esetben pont az ilyen emberek azok, akik unalmukban és közönyükben minden lehetséges eszközzel megzavarják a tanóra menetét. Mindezt azért, mert nem értik, mi történik az órán, hogy a tanár miről beszél, vagy mert nem érdekli őket az adott tananyag, illetve tantárgy. Persze a sor tovább bővíthető olyan elemekkel, mint például a következő varázslatos hívószavak: alacsony szocióökonómia, szociokulturális státusz (magyarul: szegény és műveletlen bunkó, erős kisarkítással), alulmotivált, alulszocializált, stb, stb. Csodálatos. (A tanulási nehézségekkel küzdő kategóriáját direkt nem vettem ide, mert az egy kicsit komolyabb, súlyosabb dolog a fentiekhez képest.)

A fenti érvekre (kifogásokra) csak annyit tudok mondani, hogy: Na und? Nem egy olyan osztálytársam és iskolatársam volt még az Y generáció előtt, akit nem vetett fel a pénz, de csöndben képes volt dolgozni az órán a többiekkel együtt, és nem zavart senki a munkájában. Nem lett jó vagy jeles angolból, de fegyelmezett volt. És ez már egy kulcsfontosságú dolog. (A mostani Y generáció már más téma, róluk egy külön bejegyzésben írok bővebben.)

Felidézve az egyetemen tanultakat, hozzácsapva az aktuális globális/hazai oktatásügyi trendekkel, három lehetséges végkimenetet látok a fenti történetből:

1. Megpróbálunk interaktívabb, izgalmasabb, szórakoztatóbb, motiválóbb idegennyelv órákat tartani, hátha ezzel megmenthetjük ezeknek a diákoknak a lelkét, miközben felkeltjük a figyelmüket, megnyerve őket magunknak, és maguknak. Jelenleg ez zajlik Magyarországon (is), és én is erre vonatkozóan kapom a fejtágítást. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy csak és kizárólag a tanárokon múlna a diákok sikere. Aki felelősségteljes és gondolkodó emberként ilyet mond, bárhol is helyezkedjék el az oktatás rendszerében, az sürgőssen nézesse meg magát kezelőorvosával vagy gyógyszerészével.
2.  Ezeket a diákokat, (nevezzük őket a jövőben “dead weight-nek” az egyszerűség kedvéért) kitesszük az idegennyelv órákról. Ezt nyilván nem lehetne (könnyen) megvalósítani, mivel rögtön adódna a kérdés: hová tegyük ezeket a gyerekeket az adott tanítási óra idejére? Értsd: ki felügyeljen rájuk, hol és hogyan? Hiszen “gyerek nem maradhat felügyeletlenül tanítási időben”. Köszönjük Emese. És persze rögtön jönnének a diszkriminációt és annak szinonímáit károgó varjak és emberjogi aktivisták. Mert éppen ráérnek. Ennek ellenére, egy külön szoba vagy terem erre a célra megfelelne, hozzá szakképzet személyzet (iskolapszichológus, pedagógiai asszisztens). Akadálya? Nincs rá keret. Következő!
3. Ez a megoldás lenne a legnemzetközibb mind közül, tehát vagy nem adaptálható a hazai viszonyokra vagy nem kell, mert… tetszőleges befejezés. A skandináv országokban, illetve John Dewey-nak hála az Egyesült Államokban is létrejött egy olyan oktatási modell, amelyben a tanulók szelektíven tanulnak. Értsd: a “one size fits all” (mindenkinek ugyanazt) helyett itt lehet olyan, hogy Suzy kevesebbet tanul X tantárgyból, ellenben többet Y tantárgyból. Például: hősünket nem érdekli az irodalom, viszont a fizika és a gépek annál inkább. Mi történik? Suzy megkapja irodalomból a minimális tudnivalót, a többi időt az őt érdeklő tantárggyal (fizika, mechanika) tölti. És így a kicsi Suzy kiváló fizikus, autószerelő, vagy bármilyen hasonló jellegű szakma neves és boldog képviselője lesz. Mi a rendszer hátránya? Túl a szakmai megvalósításban jelentkező nehézségeken? Az egyoldalú, illetve egysíkú gondolkodás? A széleskörű általános műveltség hiánya? A kizárólag a piaci igényeket kielégítő szakemberek áradata a világon? A lehetséges asztali társalgások témaválasztékának leszűkülése? Nem tudom.

Nem tudom, hogy a jövőben milyen változások lesznek e téren hazánk háza tájékán. Egy dolog azonban biztos: Kőrösi Bálint egy remek blogbejegyzését olvasva (https://otevotnyelv.com/nyelvtanulas-szeretete/) csak annyit tudok mondani: NEM KELL MINDENKINEK UGYANAZT AZ IDEGENNYELVET TANULNI! Sőt, NEM KELL MINDENKINEK IDEGENNYELVEKET TANULNIA!